Képzés Charta Publikációk Könyv Kódex 25 éves a Kapcsolatügyelet Mi a KAPCSOLATÜGYELET? Elérhetőség KAPCSOLATÜGYELETI MEDIÁTOROK Kapcsolattartási ügyelet - kapcsolatügyelet
Publikációk
A kapcsolatügyletekről
Válás, párválasztás, konfliktusok
Kamaszmediáció
A mediáció módszere
Hozászólás a PTK módosításához
Nyílt levél a képviselőkhöz
Párterápia
Apa és fia
kapcsolatedzés
Konfliktushelyzetek és megoldásuk
Láthatási trükkök és baklövések
Keresés
Keresett szó:
Párterápia
Párterápia

A párterápia mint napjaink kapcsolatsegítő módszere
Az együttélés művészete

 

PÁRKAPCSOLAT 2005/1-2. szám

 

Interjú dr. Komlósi Piroska család- és párterapeutával

 

 Nyugaton a 60-as évektől egyre elterjedtebben alkalmazták a család- és párterápia módszerét, amivel az együttélő embereknek segítettek a kapcsolataikat elviselhetőbben, jobban, örömtelibben működtetni. Hazánkban a 70-es évek középétől kezdett el néhány lelkes szakember - árral szemben úszva - foglalkozni e módszerrel. Dr. Komlósi Piroska pályakezdő pszichológusként akkor kötelezte el magát ezzel a szemléletmóddal, amelynek ma elhivatott oktatója is.- Miért éppen ez a módszer vált a legfontosabbá számodra?
- A családi élet, a családi kapcsolatok minden ember életét alapvetően meghatározzák. Nem mindegy, hogy reggel milyen lélekkel köszönünk el szeretteinktől, s hogy egy dolgos nap után milyen várakozásokkal térünk haza, hogy milyen közös jövőképek felé haladunk. De az sem mindegy, hogy napközben milyen múltbeli családi hatások befolyása alatt cselekszünk... A családi együttélésben van valami, ami a művészethez hasonlítható: önmagunkból teremtjük meg a kapcsolatokat és alakításukban, formálásukban az intuíciónak, az érzelmeknek, hangulatoknak, de a belső átdolgozó-átgondoló készségnek is meghatározó szerepe van. Már gyerekkoromban, pedagógus szüleim munkáján keresztül nagyon szép és izgalmas feladatnak láttam a családok életének jobbítását, s ezt szerettem volna folytatni pszichológiai ismeretekkel. De a 70-es években a pszichológiával, az élet lelki oldalával nem foglalkozó hivatalos materialista szemlélet közepette mind az egészségügy, mind a közgondolkodás erősen ellenállt annak, hogy a lelki-kapcsolati élet problémáin, elakadásain, tragédiáin szakember segítségével próbáljanak csökkenteni. Mindenki maga küszködött a sorsával, s nem is tudhatta, hogy világszerte terjed a segítésnek az a formája, amely a család egészének működését veszi figyelembe, s a kapcsolat lélektani és kommunikációs oldalaival foglalkozva hatékonyan tud segíteni egyéni és családi problémákon.
- A 70-es években megjelent írásaid az elsők között voltak, amelyek idehaza hírt adtak a család- és párterápia módszeréről. Hogy találtál rá erre a területre?
- Jó mesterekre találtam. Szüleim pedagógusi hivatásukban mintaképek voltak számomra, majd Mérei Ferenc volt, aki megmutatta, hogy a lelki működéseket annak zavaraiból, rendellenességeiből lehet igazán megérteni, és a klinikai pszichológia területére hívott. Utána módom nyílt éveken keresztül Buda Béla mellett dolgozni és a mindennapi munkájából eltanulni, hogy a pszichoterápiával való gyógyításhoz miként kell tudományos igényességgel figyelembe venni az egyén pszichés működésén túl az őt körülvevő családi, közösségi és társadalmi hatásokat (amikről családszociológiai, kommunikációs és mentálhigiénés írásai is szólnak), s ezeket miként kell őszinte és hiteles segítő kapcsolatban a kliens megerősítésének szolgálatára felhasználni.

"Ha jobban értem
a társamat jobban
tudom szeretni."
- A 90-es évektől hazánkban is beindult az érdeklődés a szakemberek között a család- és párterápia megtanulása iránt, és kezdett terjedni a módszer híre a közgondolkodásban is. Tudom, az egyetemi tanítás mellett sokat foglalkozol azzal, hogy szakembereket képezz ki a család- és párterápia módszerére, de hagysz időt a segítséget kereső párok számára is. Mikor ajánlasz párterápiát, és mikor nem javaslod?
- A párterápia sokat tud segíteni, ha olyankor kérnek segítséget, amikor a párok úgy érzik, az általuk közösen kialakított családi életük, s mindaz, amit közösen létrehoztak és számukra értékes - érzelmi, indulati áthangolódásuk miatt -, veszélybe került. Ha átérzik, hogy az anyagiakat el lehet osztani, de a gyerekeket, a barátokat, az emlékeket nem, s egy sor szép dolog elvész, amikor két ember kapcsolata megfeneklik, s ezt nem akarják egykönnyen elveszíteni. Ha érzik, hogy kellene még gondolkodniuk, mérlegelniük, hogy mentsék, ami menthető. Sokakban a jövő megfelelőbb alakítása érdekében erős az igény, hogy megértsék, ami velük történt és történik. A párterápia vagy a párkapcsolati konzultáció abban segíti, hogy még mielőtt a dolgok visszafordíthatatlanul elromlanának, megértsék, hogy az életüknek ez a krízise egy szerencsétlenül kialakult "betegség" (egy legyengült kapcsolaton úrrá lett egy érzelmi fertőzés), vagy egy "velükszületett rendellenesség" miatt a pár képtelen az előttük álló családi életszakasz fejlődési feladataihoz "felnőni". (Azt azonban ne feledjük, hogy ha ezt nem korrigálják a felek magukban, a következő kapcsolataikban ismét kialakulhatnak hasonló működési zavarok.) Nem ajánlom a párterápiát, ha az egyik fél annyira nem motivált, hogy csak erőszakosan, zsarolással lehetne rábírni, hogy menjenek el együtt szakemberhez. Ilyenkor kevéssé lesz hatékony a páros segítés, s inkább ajánlható a motiváltabb/szenvedőbb félnek az egyéni pszichológiai segítés. Azt gondolom, ezt nagyon helyesen teszik, mert akkor még sok minden megmenthető, talán még mindkét félben dolgozik az igény az értékmentésre.
- Meddig lehet párterápiát kérni? Mikor van már késő?
- Sajnos, gyakran keresnek olyan párok, akik már erősen a válásról beszélnek, vagy az folyamatban is van, s a párterápiától az elmérgesedett indulatok megszelídítését várják. Rendszerint egy harmadik személy már izgatottan várja, hogy hajótörést szenvedjenek, s e kapcsolat komoly erőtényező, az egyezkedés láthatatlan résztvevője. Bár sokan "intelligens, békés válást" terveznek, amikor konkrétan közeledik a szétválás, osztozkodás, s a gyermekek elhelyezése, láthatása, rokoni és baráti kapcsolatok megoszlása, kiderül, hogy a valóság sokkal durvább, mint azt hitték volna. Ilyenkor döbbennek rá a veszteségek igazi mélységére, s a fájdalom és a harag megakadályozhatja az érdekeik józan, reális képviselését. Az indulatok elárasztják a feleket, cselekedeteikkel végletekbe sodródnak, s a kölcsönösség nem tud működni. Ilyenkor a párterápia szinte lehetetlen. Viszont segíthet a felek egyéni pszichoterápiás megtámogatása.
- Ez talán vissza is hat a kapcsolatra...
- Pontosan. Ez a lényeg. Hogyha az egyik ember változik valamit, az előbb-utóbb visszahat a kapcsolatra. Nagyon gyakori, egyre gyakoribb, hogy azzal jön valaki, hogy "Baj van a kapcsolatomban, de nem tudom elhozni a páromat, nem hajlandó eljönni." Arra bíztatom, hogy nem baj, kezdjünk el dolgozni, s erőt gyűjthet a kapcsolatában való hatékonyabb működéshez. Ugyanis egy sor dolgot elkezd máshogy látni, máshogy érteni, majd máshogy kezd kommunikálni, és egy idő után a társa is szívesen fordul pszichológushoz.
- Az indította be, hogy megtapasztalta, amióta pszichológushoz jár a társa, sokat változott.
- Azt látta, hogy a másik olyan irányba változott, amitől nyugodtabb lett, higgadtabb lett, őhozzá is türelmesebben viszonyul, máshogy tudnak kommunikálni. Tehát olyanfajta változást lát a másikon, hogy annak jobb lett a problémakezelése. Gyakran alakul úgy a kezelés, hogy mindkét féllel dolgozom külön-külön néhány alkalommal, majd ezt követi a közös munka. Az egyéni órákon látom, hogy ki mennyi belső erőt tud mozgósítani a változás érdekében, kinek milyen tartalékai vannak, milyen a változási, fejlődési képessége.
- Az egyénileg kialakuló kapcsolat, s az ott elhangzottak nem zavarnak a másik féllel, vagy a közösen folytatott beszélgetésekben?
- A pszichoterápiás munkához hozzá tartozik, hogy az ott elhangzottakra szigorú titoktartás vonatkozik. Az egyik terápiában hallottak sajátosan elsüllyednek, s képesnek kell lenni teljesen az aktuális kliensre fókuszálni és az ő problémájával együtt érezni, azt az ő szemüvegén át látni. Így lehet segíteni.
- Egy elinduló párterápia meg tud akadni?
- Van, amikor együtt jönnek, mind a kettő motivált, elkezdünk együtt dolgozni, majd eljutunk egy problémához, ahol az látszik, hogy a megoldást nehezíti az egyik fél múltjából magával hozott valamilyen reakciómód. Ez sokszor a bizalomalakítás vagy a szexualitás terén jelentkezik, amit az illető még önmagában sem tud tisztázni, nemhogy a társával meg tudná beszélni. Ezeken a pontokon szintén indokolt pár alkalommal egyénileg megbeszélni a dolgot, majd utána közösen folytatjuk a munkát.
- Ez egy hosszú folyamat? Mit kell tudni erről?
- Különböző problémákra, különböző emberekkel különböző hosszúságú munka szükséges. Vannak, akik csak krízisintervenciót kérnek, vagyis, hogy egy krízisben valami megálljon, lelassuljon, s erre 5-10 alkalom elég lehet. Mások több éve mélyülő problémáikat szeretnék tartósan kiküszöbölni. Ilyenkor 15-25 alkalom az, ami a kapcsolatban már tartós változást be tud indítani. A találkozások, úgynevezett terápiás ülések sűrűsége is változó, egy-, vagy kéthetenként, néha havonként jönnek.
- Nem kis energia és pénz, de megéri, ha tartós javulást remélhet az ember.
- Megéri, mert minőségileg megváltozik az életük. Egy hosszabb párterápia alatt megtanulják, hogyan kell hatékonyabban kommunikálni, jobban működni. Hogy kell leülni és megbeszélni, ami bánt. Megtanulnak újfajta konfliktuskezelési módokat is. Megtanulnak bízni a kapcsolatukban, megérzik, hogy ők ketten képesek kimászni egy krízisből, hogy ketten együtt képesek megújulni, változni, fejlődni. Mert megélik, hogy a kapcsolatuk egy más minőségben, mélységben működik tovább.
Dr. Komlósi PiroskaKlinikai szakpszichológus, a Károli Gáspár Református Egyetem docense. Családjában több generáción keresztül jelen van a lelki segítő hivatás (pedagógus, lelkész, pszichológus). 35 éve él házasságban.
Egyetemi tanulmányai után érdeklődése a családi élet pszichológiája felé irányult, és már első tudományos munkái is e területen születtek, (mint például 1974-ben a doktori disszertációja, "A gyermek, mint a szülői konfliktusok hordozója."). A család- és párterápia módszerének magyarországi elterjesztésében aktív szerepet vállalt. Az 1981-ben létrejött első hazai családterápiás egyesülés vezetője volt, s az itthon még alig ismert módszer elterjesztésére elindították a szakemberek kiképzését. Azt vallja, hogy a családi együttélés a szeretet művészetének gyakorlóterepe. Ugyanakkor azt tapasztalja, hogy a modern világban elidegenedetten, izoláltan élő és a fogyasztói mentalitás áldozataivá vált családok egyre kevesebb szerető készséggel rendelkeznek, így egyre gyakrabban akadnak el a kapcsolataikban. Akár a szülő-gyermek, akár a házastársi kapcsolatban időnként szükségük van segítségre, olyan szakemberre, aki meglátja a kapcsolatok összekuszáltságában a rendezés, jobbítás lehetőségének útjait. Ezért tartja egyik legfontosabb küldetésének, hogy minél több család- és párterapeutát képezzenek, hogy legyen elég megfelelő szakember a segítséget keresők számára. Több egyetemen (Budapest, Kolozsvár, Marosvásárhely) tanít családpszichológiát.
- Én akkor találkozom velük, amikor már el akarnak válni, vagy már el is váltak. Lehetséges, hogyha korábban jönnének, akkor a válások egy része nem következne be?
- Az egyik fél általában bízik még, remél, azt gondolja, hogy van más megoldás is. Ha ketten kétfélék, annak előnyei is vannak: egymást kiegészítik. Az egyik már csügged, reménytelennek látja, leginkább kilépne, a másik még bízik, még akar, erőket mozgósít.
- Még akkor is meg lehet menteni, ha csak az egyik bízik?
- Ha arra gondolunk, hogy a párkapcsolat is folyamatos változáson, jó esetben fejlődésen megy keresztül, akkor sejthetjük, hogy nagyon gyakran adódnak elő konfliktusok. Itt a kapcsolat-működésre gondolok, s azon belül az egyének fejlődésére. Például egy félszeg, önbizalomhiányos leányból, feleség, majd anya lesz, s az új szerepeiben kezd megerősödni, kezdi megélni a saját kompetenciáját. Ennek hatására a szakmai szerepében is kezd határozottabb lenni. Már nagyobb egyenlőséget igényel a kapcsolatban, mint korábban, amikor túl alkalmazkodó volt. Ez a férjet mindenképpen megzavarja, s időbe telik, amíg kialakítja a saját reakcióját ehhez az új helyzethez. Ez egy normál fejlődési krízis a pár életében, és sok ilyen van. Ezt át kell vészelni, ki kell bírni. Hacsak ilyenkor nem jön külső hatás, amely az átmenetileg labilis egyensúlyt végképp megbillenti.
- Sok ilyen krízis vár egy párra?
- Minimum 5-6, úgynevezett életciklus váltások. A nők fejlődési tempója gyorsabb. Az anya szereppel nagyon sokat változnak, erősödnek. Eközben viszont a férfiak meggyengülnek: a gyerek születésével elveszítenek egy kétszemélyes kapcsolatot, ami átminősül egy háromszemélyessé, amelyikben ők vesztesként élik meg magukat: elveszítettek (átmenetileg) egy róluk gondoskodó, anyáskodó társat, nekik viszont hirtelen apává, családfővé kell válniuk. Az első fejlődési krízist a gyermekszületés szokta okozni. Ha erről tud a pár beszélgetni, akkor sikerülhet gyorsan hozzáidomulni az új helyzethez.
- Sokan féltik a kapcsolatukat a gyermektől, és halogatják a szülést...
- Mert nem neveződik meg értéknek az, amit helyette kap. Tehát, hogy az emberi kapcsolatokban anyaként, szülőtársként új minőséget szereznek. Olyan új értéket tanul meg, hoz létre, működtet, ami csodálatos dolog. És mivel senki nem mondja, hogy ez csodálatos, ő maga sem meri hinni, hogy ez csodálatos.
- Se a férfi, se a nő...
- Egyik sem. Viszont a férfi nagyon megéli azt a veszteséget, hogy az ő kedves társa, aki eddig csak ő körülötte mozgott, aki társ volt, szerető, anyapótló stb., az most egy szülőtárs lesz, aki elvárja tőle, hogy vásároljon be, hozza a világ híreit, szerezzen pénzt, egzisztenciát az otthon lévő anyának és gyereknek is. Olyan újfajta teher a férfiaknak, amire nem készültek föl, nem készítette fel őket senki, teljesen ki vannak ütve. A nőknek a GYES-neurózisáról sokat ír a szakirodalom. A férfiak GYES-neurózisáról is lehetne beszélni.
- Olyan is van?
- A GYES-en lévő anyák dekompenzálódott férjei érintettek ebben. Azok az apák, akik csöndesen depresszívek lesznek, miközben jó apaként próbálják a gyermekük és a feleségük számára az egzisztenciát biztosítani. De ez nem megy, nincs hozzá belső energiájuk, külső megerősítésük, és akikkel találkozunk, ők az egy-két éves gyerekek depresszív apái.
- Érdekes, nekem az a tapasztalatom, mintha ebből fejlődne az ki, hogy egyszercsak ők kimaradnak a családból. Elkezdenek hajtani a pénzért, este jönnek haza, és egyszerűen úgy gondolják, hogy az az ő feladatuk, hogy termeljék az anyagi javakat. Amire elválnak, már nincs jó kapcsolatuk a gyerekekkel, és ez gondot okoz majd a láthatásoknál. Lehetséges, hogy minden innen indul?
- Igen, pontosan. Szóval, ami nagyon tipikus, hogy az első gyermek érkezésének a krízisét nem tudják feldolgozni, a második gyermek még megszületik, és a második gyermek 1-2-3 éves korában viszont már tarthatatlanná válik a kapcsolat, és akkor jelentkezik a válás gondolata. Sok ilyen esettel találkozom, és ahogy pszichológiailag feltárjuk a folyamatot, oda jutunk vissza, hogy az első gyermek születése körüli depresszív veszélyeztető helyzeteket, krízist nem tudták jól megoldani. Szóval a mai magyar családoknak igazándiból az első gyerek jövetele körül kellene komoly segítség.
"Edzeni kell testet
lelket, szellemet
érzelmet."

- Tehát a párterápiára már ott szükség lenne?
- Talán, jó esetben nem kellene párterápia, van egy csomó jó felvilágosító, tájékoztató anyag.
- Csak ezekről nem nagyon tudnak az emberek.
- Igen.
- Ez természetes folyamat, nem betegség. Azt mondtad, normál krízis. Normális velejárója ennek a helyzetnek. Az sem segít, ha az apa apás szülésen vesz részt?
- Ez sokat segít. Valószínű, hogy a bekövetkezés veszélye pár százalékkal kisebb, mert erről nagyon sok férfi beszámolt, hogy a feleségét sokkal mélyebben tudja tisztelni, és respektálni azóta, hogy ezt az egész anyaságot sokkal mélyebben átérzi és látja. De hát az apás szülés nem old meg mindent.
- Én is láttam már olyat, hogy apás szülés után is tudnak válni.
- Persze. Egy percig ne gondoljuk azt, hogy az apás szülés egy mindenre való gyógymód, szó nincs róla. Hanem segít egy mélyebb összetartozási alaphangot megadni.
- Tehát te annak ellenére, hogy analitikus vagy, az apák szerepét is fontosnak tartod, nemcsak az anyákét. Az embereknek az a véleménye, hogy az analitikusok az anyák szerepét túlhangsúlyozzák.
- Igaz, a pszichoanalitikus szemlélet erősen fókuszál az anya-gyermek kapcsolatra, és bizony az apákat nem veszi eléggé figyelembe. De a párterápia és a családterápia ezt pótolja. A fölismerés egyre nyilvánvalóbb, hogy az anya anyaként való működése függvénye annak, hogy a férjétől, a házastársától milyen támaszt kap. Vagyis úgy tud anyaként jól működni, ha érzelmileg biztonságban van a férjével való kapcsolatban. Tehát úgy legyenek férfiak és stabilak és biztonságosak, hogy akár le tudjanak mondani arról, hogy abajgatja őket valaki... Tehát el tudják viselni egy évig azt, hogy ők kevesebb simogatást és gyengédséget kapnak, mint azelőtt. Ezt a hiányállapotot a szeretet, mint belső erő segíthet elviselni. A férfiak egy része ezt kibírja, okosan azt mondja, hogy ez az idő majd elmúlik... Tehát egy érett szükséglet-elhalasztó belső tartás, a felettes én és a morális én segít gondolatilag átkeretezni a helyzetet, mondván: a feleségem most a gyerekkel van, a feleségemnek most az a dolga, hogy jó anya legyen. Majd egy idő után az lesz a dolga, hogy jó feleség legyen, addig kibírom, várom türelmesen.
- És ebben hogyan segíthetnének az anyák?
- A nők egy része most már eléggé tudatosan figyel arra, hogy a férjének is kedvébe járjon. A képességük mindig is meg volt arra, hogy megosszák a figyelmüket és a szeretetüket. Itt is érdemes arról gondolkodni, hogy a fogyasztói mentalitás a nőkben is az önzést erősíti. Tehát lehet, hogy lecsökken ez a tudatos beállítódásuk, hogy a férjem kedvét is keresnem kell, s ehelyett azt gondolják, én most anya vagyok, én most fáradt vagyok. Most a férjem szolgáljon ki engem, és nem gondolnak arra, hogy az utolsó csepp kis energiájukkal szánjanak 5-10 percet, fél órát csak a férjükre.
- Általában az alkalmazkodásnak sincs mostanában értéke.
- Ez a fogyasztói társadalom önző érdeke. "Nekem legyen jó." Arról szól, hogy a legjobbat akard, valósítsd meg az álmaidat. Hogy milyen áron? Vegyél föl kölcsönöket, adósodj el. Tehát minden az azonnali vágykielégítésről szól, és ez ellene van a civilizált társas létformának. Mert a társas létforma arról szól, hogy én csak akkor lehetek boldog, ha a társam is boldog. A hosszú távú párkapcsolat egy nagyon bonyolult és nehéz dolog. Nagyon sok alkalmazkodást és odafigyelést igényel.
- Nem egy egyszerű dolog.
- Nem. Ezért kezdtem azzal, hogy az együttélés - művészet. Művészet, ahol azt gondolom és hiszem, hogy ezt a kapcsolatot ötven százalékban én csinálom, és ötven százalékban az én színeimet, az én stílusomat hordozza.
- És a konfliktusokat is fele-fele arányban.
- A párokkal való lélektani munka kezdetekor megfogalmazzuk, hogy két ember kapcsolatában ötven-ötven százalék a felelősség az adott helyzet kialakulásáért. Nem könnyű vállalni, majd keresgélve tudatára ébredni a saját felelős részemnek. Ezt a felelősséget az emberek, főként a boldogtalanok, a konfliktusoktól szenvedők, nem szívesen vállalják fel.
- A kritikát sem vállalják fel. Nem azt értékelik, ha a másik elmondja a véleményét, tükröt tart nekik, ami fejleszti őket, hanem azt szeretik hallani, amit szeretnének hallani.
- A párkapcsolaton és a családon belül nagyon fontos dolog, hogy - mivel itt érzelmi kapcsolatokról van szó - a kommunikációban próbáljunk meg nem kritikus kijelentést tenni a másikról ("Mert te mindig..."), hanem önmagunkból mutassunk meg valamit ("Nekem rosszul esett, amikor..."). Ezek az úgynevezett én-közlések az őszinteség alaphangját alakítják ki, ami a másikat is megnyílásra bátorítja.
- Tehát közlöm az én igényem?
- Ez az én érzésem közlése. Ez nem sért, nem kritika, nem bánt. Ezek után a másik ember azt mondja: "Jól van drágám, a kedvedben járok." Vagyis szívesen változik, hiszen ezzel nem kényszerítették a változásra, hanem szabad akaratából dönt úgy, hogy ő most jó feleségként vagy jó férjként a másik kedvébe akar járni. Ma ő szerzett önmagának egy jó pontot, mert nagyvonalú, kedves, alkalmazkodó társ volt, aki remélheti, hogy ezt a partnere előbb-utóbb viszonozza.
- A terápiában ezt megtanulják?
- Igen, erről nagyon sokat beszélünk.
- Arról, hogy hogyan kell kommunikálni, ha valami nem tetszik a másiknak?
- Ha azt mondom: "Te ilyen vagy, olyan vagy" - ez egy úgynevezett általános ítélet. Helyesen kommunikálva: "Ez a cselekedeted engem most felbőszített, zavar." Ez azért is jó, mert kifejezi azt, hogy szeretném, ha jobb lenne a kapcsolatunk és elmondom, hogy mi zavar ebben. Ez egy konstruktív javaslat irányába visz. Én megmondom, hogy mit kéne csinálni ahhoz, hogy boldogabban éljünk együtt. Ha én azt mondom, hogy te egy ilyen alak vagy, ergo veled nem lehet együtt élni, ez egy destruktív kijelentés.
- Ha ezt sorozatban kapja az ember, az tényleg rontja a kapcsolatot.
- Abszolút. És úgy rontja a kapcsolatot, hogy az ember kezdi elhinni, hogy ő tényleg ilyen rossz, egyre negatívabb lesz a képe. Egyre rosszabbul érzi magát ezzel a társsal, hiszen ha belépek az ajtón, tudom, hogy én egy rossz férj vagyok, nem tettem jól, nem tettem eleget, sose vagyok elég jó. Miért menjek haza, ha én az ajtón belépve állandóan ezzel a gyomorszorító rossz érzéssel kell küszködjek másnap reggel 7-ig, hogy én nem vagyok egy jó ember. Ezáltal elüldöznek otthonról.
- Gyerekeknél az is előfordul, ha felveszik ezt a negatív énképet, akkor aszerint is viselkednek.
- A házastársak is. Ha te rólam ezt mondod, akkor kész. Akkor ilyen vagyok, ezt kapod. De ha te a pozitív képet vetíted reménykedve, hogy ugye lesz egy kis időd segíteni, jönnél egy kicsit segíteni, volna kedved..., hát persze. De még akkor is, ha azt mondod, engem zavar, azt jelenti, hogy te nem ilyen vagy, ez most éppen azért zavar, mert nem ez a te igazi éned. Jobbat gondolok rólad. Ezt a negatív dolgot lehatárolom, ez egy kivétel, egyszeri eset most. De egyébként én azt gondolom, ezen változtatni tudunk.
- Hát igen, ezt nem tanítják, nem minden család tanítja meg a gyerekeknek.
- Ez a kapcsolati kultúráról szól, hogy hogyan beszéljünk egymással. Van egy-két jól használható olvasmányos szakkönyv arról, hogy pl. egymást jobban megértsük, s az ítélkezéseken túl menynyire vagyunk nyitottak arra, hogy a másikat jobban megismerjük. Erről is szívesen segítek a terápiában az embereknek gondolkodni. Amikor megkérdezem, ismeri-e a társát, azt mondja ó, persze..., és kapásból öt rossz szokását elmeséli. Tud-e öt jó tulajdonságát, jó szokását, jó adottságát, jó képességét, öt értékes megnyilvánulását mondani? Ezt már nehezebben szedik össze a párok, pedig ugyanúgy ott van az az öt jó. Csak a jó dolgot nem tesszük szóvá, az természetes. Amikor kiderül, hogy a másikat nem ismerjük eléggé, arról szoktunk beszélgetni, gondolkodott-e azon, hogy a másik egy-egy cselekedetét miért teszi, milyen mozgatórugó van mögötte. A terápiás üléseken én hivatalból megkérdezem, amikor ezt csinálta, mire gondolt, milyen érzések késztették erre a cselekvésre. Amikor elmondja, a társa álmélkodik: ki hitte volna, ő sose gondolta, hogy ezt ezért csinálja a másik. Nem kérdezzük meg önmagunkat, hogy vajon miért tette ezt? Azért mert dühös volt. Vajon miért volt dühös? Én mivel bosszantottam fel? Idáig már sosem megyünk el. A terápiás üléseken egy pici ízelítőt kapnak abból, hogyan lehet kialakítani azt a kommunikációs stílust, hogy én megkérdezem: miért csináltad ezt, ami ennyi indulatot váltott ki belőled? Azt válaszolják, hogy nem gondolkodtak rajta. Beviszi a társas kapcsolatba, hogy önmagamon is gondolkodjam, meg a másikon is gondolkodjam picit. Ha elkezdek a másikról is gondolkodni, egy csomó dolgot kezdek megérteni belőle és megismerem. Nagyon bölcs mondás, hogy valakit minél jobban ismerek, annál jobban szeretem, annál inkább az enyém, annál inkább otthonosan mozgok vele, benne, körülötte. Ha jobban értem a társamat, jobban tudom szeretni. "Ó, hát persze, olyan könnyen fölmegy neki a pumpa, ha ilyesmiről van szó, igen, ez a gyengéje, ettől mindig bekattan." Máris nem arról van szó, hogy egy érthetetlen indulatos hólyag, hanem jaj, hát erre ő mindig ugrik, és ezt tudja minden társ, hogy a társa mitől lesz indulatos, csak mivel nem gondolkodunk ezen, ez "csak úgy" él bennünk, de nem segítő ismeretként. A párterápiák nagyon sokat fejlesztenek ilyen irányban a kapcsolati kultúrán, a kapcsolat működtetésén. Egymással máshogy beszélnek.
- Feladatokat is kapnak?
- Hogyne. Mindig vannak feladatok, hogy milyen irányban próbálkozzanak.
- Említetted korábban, hogy a kapcsolatot rendszeresen kell ápolni, karbantartani.
- Abszolút. Ahogy az ember az autóját "X" km után szervizelteti, két év, öt év után, egy hosszabb nyaralás, több együtt töltött közös program kell ahhoz, hogy kapcsolataink kopásait is felfrissítsük. Sok közös élmény, amiről lehet beszélni, emlékezni. Ahol meglátok új arcokat, új helyzetben a társam újfajta viselkedéseket produkál. Jé-é-é, hát ilyen is tud lenni? Milyen humoros ez az ember, aki otthon csak dohog. Milyen szellemes, akinek otthon ritkán van módja villogtatni a szellemességét. S milyen jószándékú, milyen segítőkész. Nicsak, milyen figyelmes, gentleman.
- Tehát azokat a jó tulajdonságokat meg lehet őrizni, amik a megismerkedésnél még éltek és hatottak?
- Amik elkoptak, elszürkültek azokat így kell karbantartani. Fontos, hogy legyen vasárnapunk! A testnek és a léleknek egyaránt fel kell frissülnie. Érdekes a hetes szám, az élet ciklikussága ismert dolog, napi, heti, havi, éves ciklikusság. Hajdan az ember, amikor a természetes léttel napi kapcsolatban állt, több tudása, értése volt ezekről a természetes ciklikusságokról. Akkor sokkal nyilvánvalóbb volt mindenki számára, hogy a hetedik nap, a heti ciklus abszolút fontos dolog. Hat nap alatt ki lehet úgy merülni, hogy a hetedik napon pihenni kell. Mást csinálni, más tempóval, nem hajnalban kelni, hanem tovább aludni és aztán elmenni a templomba, csendesen lenni, gondolkodni, meditálni, az egész hét történéseit összefoglalni, hallani új gondolatokat, amit a következő hétre elvihet magával az ember.
- Vannak-e olyan helyzetek az életben, amelyek edzik a párkapcsolatot, szinte olyan hatásúak, mint a párterápia, amikor együtt kell valamit megoldani, együtt kell dönteni, közösen kell csinálni valamit.
- Nagyon örülök ennek a kérdésnek, ennek, hogy egy kapcsolatnak, egy házasságnak, egy családi életnek is szüksége van edzésre. Ez egy zseniális gondolat, nagyon fontos lappangó jelenségre kérdeztél rá, ezzel a jó szóval, hogy edzeni. Jól tudjuk, hogy hajdanában az edzettség fontos dolog volt. Tehát a nevelésben, a sportolásban, akár a cserkészetben, ifjúsági mozgalmakban, az ókori görög kultúrában a test edzésének nagyon fontos szerepe volt. Érdekes, hogy most újra éljük ezt a dolgot egy sajátos módon. Amikor az egészség lett egy modern betegség, egy járvány.
- Ez a fitnesz?
- Igen, ez a fitnesz. Az emberek arra már rájöttek, hogy ha a testüket nem tartják karban, akkor a test egy idő után cserbenhagy. De hogy a lelket is edzeni kell és az érzelmeket is és a szellemi létünket is, erről keveset beszélünk, nem gondolkodunk. Egy párkapcsolatban hogyan edzem a kapcsolatot? Azt mondanám, hogy egy párkapcsolatban az egyén önmagát edzi, annak érdekében, hogy a kapcsolatot jól tudja működtetni, és az önmagam edzése az arról szól, hogy én önmagamat teherbíróbbá tegyem a kapcsolat működése során. Mitől válok teherbíróvá? Attól, hogyha önmagamtól el tudom várni azt, hogy ne legyek olyan esendő, hanem szívósabb legyek. Az a gyerek, aki hozzászokik ahhoz, hogyha szomjas, akkor iszik, ha éhes, azonnal eszik, és nem edződött hozzá, hogy "Édes gyermekem fél óra múlva otthon vagyunk, és majd akkor iszol, eszel, fél órát kibírsz és otthon ebédelünk." (És nem állunk meg azonnal kólát, szendvicset venni.) Az a gyerek, aki erre nem trenírozódik, az gyenge marad, annak a szervezete, teste, lelke nem szokik, nem edződik hozzá a tűréshez, a feszültség- és a hiánytűréshez. Az az ember, aki benne van egy kapcsolatban és valamire szüksége van, és azonnal meg akarja azt kapni, vagy türelmetlenséget támaszt benne ez a szükséglet, ám nincs a fejében értékként az, hogy "Ha én erről most le tudok mondani, akkor egy klassz ember vagyok" - gyenge marad. A fogyasztói társadalom soha nem árulja el, hogy az az erős ember, aki le tud mondani, mert ez az erős ember ellenáll az agymosó reklámoknak és ellenáll annak a globalizációnak, amely meg akar veled mindent vetetni. Te a tömegkommunikációban már nem hallod azt, hogy akkor vagy erős ember, ha lemondasz erről-arról-amarról. És ettől egészen torzzá válunk. Ezt az értéket a család tudja megőrizni a tömegkommunikációval és egyéb agymosással szemben. Ha a szülő a gyermeknevelésben tovább viszi azt, hogyan tudj most erről lemondani fiam, szorítsd össze a fogad, csináld meg, és akkor megveregetheted önmagad vállát, te egy jellem vagy, te egy erős ember vagy, te ezt kibírtad. Az extrém sportokban és néhány ehhez hasonló dologban tűnik fel az emberiségnek az az eredendő szükséglete, hogy önmagát erősnek érezhesse. De mivel a mindennapjainkat megfosztották ezektől az apró örömöktől, hogy én kibírtam, hogy én nem szóltam vissza, kibírtam, hogy nem gorombáskodtam, fegyelmeztem magam, kibírtam, hogy undokul hozzám szóltak és nem vágtam vissza - ezeket manapság alig tartjuk értéknek, sőt. Az az érték, ha visszavág, és visszaordítozik az egyik ember a másiknak.
- Ez megjelenik a párkapcsolatban is?
- Pontosan. A párkapcsolatba már úgy megyünk bele, hogy azt gondoljuk, az a jó, ha harcos vagyok, érdekeim érvényesítem, s ha kell, veszekszem. Hál' Istennek az még nagyon sok emberben benne van, hogy tudja, az az érték, ha a másiknak örömet próbál szerezni. Le tudok mondani arról, ami nekem most pontosan kell. A kérdés, hogy vajon a másik ember ezt értékeli-e, észreveszi-e, és viszonozza-e? Vagy pedig a másik ember egy önzésre beállítódott személy, aki ezt észre sem veszi, csak örül annak, amit kap, és nem érzi magában ugyanazt az értéket, hogy én is lemondok valamiről a másik kedvéért. Az baj, ha egy kapcsolatban nincs kölcsönösség.
- Ha adni fontosabb, mint a kapni?
- Ha mind a kettőnek fontos az adás, ez a kölcsönösség. Én is örömet akarok szerezni neked, nemcsak kapni szeretnék tőled. Ez az, amit fiatalon nagyon nehéz bemérni, hogy a társam, akinek kedvét keresve körülveszek szeretettel, vajon viszonozza-e nekem ezt, vagy önző módon, fogyasztói mentalitással természetesnek veszi, hogy őt kiszolgálják. Ennek komoly veszélye van a mai világban, hogy ilyen természetes, önző módon elfogadják a másiktól az alkalmazkodást, a lemondást, és nem viszonozzák.
- Tehát ez az előzetes nevelés eredménye, ami a családban volt?
- Teljesen igazad van. Amikor egy gyerek úgy nő föl, hogy a szülők mindent megadnak neki, de neki nem kell ezt viszonoznia. Itt indul el a baj. Pontosabban a mai világban nagyon nehéz a dolog akkor, ha a szülő azt mondja, mindent megadok neked, te csak tanulj. És a gyerek annyiféle módon tudná szívesen viszonozni ezt, kivéve a tanulást. De az összes többi le van állítva. Nincs tere, nem tud örömet szerezni. A mai gyerek a zsebpénzéből aligha tud venni valamit a szülőnek, aminek a szülő örül. A szülőnek már mindene megvan, azt mondja: "Édes gyerekem, ne költsd rám a pénzed." Az én időmben mi félretettük a zsebpénzünket, lemondtunk a napi fagyiról, kifliről stb., gyűjtöttük a zsebpénzünket, mert közeledett édesanya, édesapa szülinapja, névnapja, a tesó születésnapja és ajándékot akartunk venni. Ez benne volt a mindennapjainkban, hogy lemondás árán félretesszük a kis fillérjeinket, mert ebből majd örömet szerzünk valakinek. Hol tesz félre a mai gyerek a zsebpénzéből arra, hogy majd az anyjának a születésnapjára tudjon valami örömet nyújtót venni. Emlékszem, édesapám miként jelezte nekünk pár héttel korábban, hogy gyerekek, közeledik édesanya születésnapja, kitaláltatok valamit, van ötletetek, hogy mit kéne neki venni, minek örülne, mivel lepjük meg? Tehát így szocializál, tanít rá az egyik szülő arra, hogy a másik szülőhöz hogyan viszonyuljon a gyerek. Ezek után nyilvánvaló volt, ha anyám szóbahozta, hogy na, közeledik édesapátok születésnapja, névnapja, mi már előbb tudtuk, hogy közeledik, s készültünk erre. Tehát a szülők az egymás iránti respekttel, tisztelettel, örömszerzéssel a gyereknek példát mutattak. Amikor egy gyerek látja, hogy a szülő megveszi az első csokor ibolyát és azt mondja, gyertek, hazavisszük, édesanyátok örülni fog neki, akkortól a gyerek tudja, hogy az életnek milyen fontos részei ezek az örömszerzések.
- Most értem csak meg, miért mondják a pszichológus kollégák, hogy a válásnak milyen negatív hatásai vannak. Ha belegondolok, váláskor ez mind kimarad a gyerek életéből.
- Sajnos, amíg a válásig eljutottak, azok az évek is inkább negatívak, mint pozitívak. Tehát már az előző évek is deficitesek voltak a gyerek számára. Az igazi szerető, egymásra figyelő, egymás kedvét kereső kapcsolatra nincs mintájuk. Ezek igazán kisemmizett, becsapott, megrövidített gyerekek.
- És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a gyerek későbbi párkapcsolatát hogyan befolyásolhatja ez az egész dolog.
- Abszolút. Hogyan fog tudni ez a lány vagy fiú a szeretet többfajta nyelvén beszélni. Remek könyv a Harmat Kiadónál megjelent Egymásra hangolva című kötet, ami egy Campbell Ross nevű szerzőé, aki egyszerűen és világosan ír arról, hogy a szeretetnek különböző nyelvei vannak. Ha két ember párként összekerül, akkor mind a kettő más családból jön, más nyelvet tanult. Az egyik szeretetnyelve az, hogy a másikat elárasztja tárgyi dolgokkal, a másik szeretetnyelve, hogy szól két jó szót, de soha egy ajándékot nem vesz, mert az ő szeretetnyelvei között nem elsődleges a tárgyakon keresztüli szeretet kifejezése. Hanem mondjuk a testi érintés az ő szeretetnyelve: hozzáér a másikhoz, megsimogatja, puszit ad neki, vállára teszi a kezét, megérinti. A másik számára lehet, hogy ez a szeretetnyelv ismeretlen. Ő egyre csak azt figyeli, hogy mikor kap ajándékot és elmennek egymás mellett, s mindkettejükben hiányérzet marad fenn: boldogtalanság, bizonytalanság. A saját nyelvén mindegyik akar szeretetet adni, csak a másik nem azt szokta meg. A másik nem úgy dekódolja, nem érti azt a nyelvet, és neki az az üzenet nem üzenet.
- Lehet ezt a kettőt összekapcsolni?
- Ezekről lehet gondolkodni. Én megérzem, ha figyelek rá, hogy a másik mit szeretne, ha csak egyszer megkérdezi: hoztál nekem valamit? Hát nem hoztam, de ne haragudj, nem gondoltam, hogy valamit vársz. Ha meghallom, hogy jé-é, hát ő várt valamit, én meg nem hoztam, miért nem gondoltam, hogy ő vár valamit... Egy picit meg kell állni, egymásra hangolódni ilyenkor. Vagy: átkarolom, megsimogatom, s látom, hogy ő erre nem rezonál viszont. Lehet, hogy kezdem magam rosszul érezni; most mi van, nem szeret, de közben látom, hogy milyen jó kis vacsorát tett a tányéromra, most akkor szeret, nem szeret, fontos vagyok neki? Akkor elkezdheti az ember tisztázni, hogy figyelj, zavar téged, amikor én átölellek? Mintha nem esne jól. Há-á-át, mi tagadás nem szoktam hozzá, hogy átöleljenek, nálunk ez nem volt szokás... A két ember a tapasztalatait, gesztusait kicsit megbeszélve megtanulja, hogy a másiknak mi a fontos.
- Amikor az előbb az edzésről beszéltem, arra gondoltam, hogy vannak élethelyzetek (pl. házépítés), amelyek összehozzák a párokat, ám ha túl nagy a feladat, szét is robbanthatják őket. De vannak olyan helyzetek, amelyek nem olyan erősek, hogy próbára tegyék a kapcsolatot, mégis erőfeszítéseket kell tenni, együttesen. Milyen helyzetet keressenek az életben a párok, hogy kipróbálják magukat, hogy átérezhessék: mi tudunk együttműködni, tudunk valami közöset létrehozni?
- A hétköznapokat is fel lehet így fogni: gyereket nevelünk. Ez egy nagy közös produktum, komoly edzése a kapcsolatnak, hogy hogyan tudjuk megosztani, hogy melyik éjjel ki kelljen fel, ki ne kelljen fel, ki lesz kialvatlan, ki miről mond le. Csak ezt a közös produkciót értékelni is kellene. Tudni kell, hogy ez egy új dolog, amit összehoztak. Házimunka, háztartás, a közös vacsorák megszervezése. Ez minden életkorban abszolút fontos.
- Manapság aligha divat.
- Ez egy fatális dolog. A családok szétesésének az egyik kulcsmozzanata. A kapcsolatok működtetésének legfontosabb tanuló terepe a vacsora. Biztosan lehet tudni, hogy a napnak egyszer van egy fél órája, amikor mindenki ott van, ahol szóbahozhatok, megkérdezhetek valamit, hallgathatom, hogy a többiek hogy beszélnek meg valamit. Ahol megtanulom a másikat végighallgatni, szavába vágni vagy nem vágni. Az a tapasztalatom, hogy azok a családok, azok az anyák teszik jól, akik komoly erőbefektetéssel kiharcolják, hogy aki előbb hazajön, ne lakjon jól, hanem egyen egy szelet kenyeret vagy uzsonnát, s amikor mindenki összejön, akkor egyenek együtt, üljenek le a terített asztalhoz. Az a helyes, ha kiharcolják, hogy a családtagok ne vigyék be a tévéhez tálcán a vacsorát, mert az egy abszolút családromboló dolog.
- Nem szemben ülünk egymással, hanem egymás mellett a sötétben.
- Nincs szemkontaktus, nem látom a másik arcát, nem érzem, hogy egymásra figyelünk, tehát ha fél óránk sincs egymásra egy vacsorához, akkor van jogunk azt mondani, hogy a családi élet egy érték? Érdekes, amikor elvész ez az érték a válásnál, akkor kezdik az emberek azt mondani, hogy ez elemien fontos dolog. "Amióta ez nincs, komoly űr lett az életemben". De amíg van, nem becsüljük meg. Ez egy nagy balgaság. Ez a szakemberek és az írástudók nagy felelőssége, hogy ezt nem hirdetjük, nem sulykoljuk és talk show-k szereplőiről, Való Világról és minden marhaságról beszélünk, de ezekről a megőrzendő kapcsolatokról és értékekről nem.

dr. Kardos Ferenc

flaskom@t-online.hu (dr. Komlósi Piroska elérhetősége)
 

 

 

 

 

 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:
Jelszó:
Linkgyűjtemény
Lovasterápia
ANIMULA szakkiadó
MAKAMOSZ